Térképpel és tájolóval

ugrás a főoldalra

 

1962. Az első Európa bajnokság éve

Az 1962-es esztendő a hazai tájékozódási versenyzés történetének rendkívül mozgalmas, kapkodva is nagyot akaró éve volt, telve a nemzetközi szintű megmérettetés minden izgalmával. Az év csúcseseményének mindenképpen az első Európa bajnokság tekinthető, ahol először találkozhattak az északi és a kontinentális országok, köztük Magyarország válogatottjai, mégpedig skandináv terepen, a norvégiai Løtenben. Előzmények A készülődés lényegében már az IOF 1961-es megalakítása után megindult, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy mekkora különbség van az egyes tagországok versenyfelfogásában és szabályzataik között anélkül, hogy az egyéb nemzeti sajátosságokról is szólnánk. Mindezekből itthon csak két dologra figyeltek fel, vagy láttak kezelhetőnek. Ezek egyike a csapatversenyektől az egyéni versenyzés felé történő elmozdulás valóban döntő jelentőségű volt. Ennek érdekében történt meg a bajnoki rendszer átalakítása, mégpedig a kétfős részlegekből álló csapatok versenyének egyéni csapatversenyre történő változtatásával. Ezzel, legalább is az I. osztályú versenyeken, megszűnt a részlegvezető melletti „mitfárer”-kedés, mindenkinek egyénileg kellett versenyeznie. Az MTSz erre az évre írta ki az első országos női bajnokságot, szintén egyéni-csapatverseny formában. Az alacsonyabb kategóriákban, továbbra is 2-3 együtt haladó főből álló csapatok versenyeztek, az utánpótlás nevelés korábbi gyakorlatát folytatva.

 

Másrészt a versenyeken nagyobb teret nyitottak a futásbeli képességek kibontakoztatására, hogy hangsúlyozzák a fizikai felkészülés fontosságát. Szezonnyitó eseményként a BEAC hegyifutó versenyt hirdetett a Frankhegyen, ahová atlétákat is meghívtak az erőösszemérés szándékával. Az év első országos versenyét, az áprilisi Felszabadulási versenyt több hullámban induló mezőnyrajtos formában rendezték meg, amely forma aztán az év több más versenyén visszatért, még éjjeli versenyen is. A futás felértékelése miatt az időmérős versenyformát, amely alkalmas volt az együttfutók szétválasztására, felváltotta a pontérintős verseny. Ezzel egy új jelenség tűnt elő, és maradt még sokáig a hazai tájfutás rákfenéje, mégpedig az etikus versenyzést fenékbe rúgó, „taktikai együtt haladás” és ikertestvére a kéretlen ragadás. Ebben az új helyzetben egyre több klubban kezdtek rendszeres futóedzéseket tartani, valamint megindult vállalkozó kedvű atléták, sífutók importálása a tájékozódásba, hogy az eredményesség érdekében a futástól idegenkedő csapattagokat lecseréljék.

Munkába lendült a Versenybírói Tanács A Magyar Természetbarát Szövetség szervezetében a VT volt a tájékozódási versenyzés legfőbb irányító szerve. A nemzetközi versenyéletbe való bekapcsolódás kihívásainak elsősorban egy új versenyszabályzat kidolgozásával kívántak megfelelni. A tervezet már tavasszal elkészült, amely sok egyéb módosítás mellett tartalmazta a háromoldalú piros-fehér bóják alkalmazásának bevezetését is. A szabályzatot 1963-ra kívánták hatályba helyezni. A fejlődés híveinek élcsapata már május végén engedélyt kért, hogy a Bp Pedagógus Földes Ferenc versenyét az új szabályzat szerint rendezzék meg. Aztán példájukat egyre többen kezdték követni, ősszel a bajnokságokat is így rendezték meg. Az IOF versenyfelfogás népszerűsítésére a háromoldalú bója már a ’61-es bajnoki jelvényen megjelent, mielőtt még használni kezdték volna.

 

Az EB felkészülés Soltész Béla csapatkapitány vezetésével indult meg, akinél alkalmasabb, nemzetközi kitekintésű személyt aligha találhattak volna. A már 1957 óta működő férfi keret mellett megalakították a női válogatott keretet is. A tájékozódás népszerűsítése érdekében Soltész Béla cikksorozatot indított az MTSz lapjában „Tanuljunk tájékozódni – tájékozódás a terepen” címmel. Itt mutatta be a MOM laptájolóját, amelynek kifejlesztésére már 1960-ban felkérték a vállalatot. A hazai laptájolónak csak a prototípusa készült el, gyártásba nem került, mivel az Ofotért boltokban megjelentek az NDK-s Sport típusú laptájolók.

 

Május elején Soltész Béla vett részt a dániai Vejlében rendezett IOF konzultáción, amelynek célja a skandináv pályakitűzési elvek és gyakorlat ismertetése volt. Az itt elhangzottak, valamint az ekkor megszerezhető szakanyagok indították el és alapozták meg a hazai tájékozódási versenyszemlélet több éven át tartó átalakulását. A csapatkapitány tapasztalatai alapján hamar kiderült, hogy a válogatottak EB felkészítése nem oldható meg a sportkörökben, ehhez az MTSH hathatós segítségét kell kérni. Ezúton vált lehetővé a tatai edzőtáborozás, és a hetente háromszor tartott közös edzés. Rendszeresen jártak a Népstadion futópályáira és terepre is, ha kaptak autóbuszt. Az felmerülő válogatott edzői feladatokat Maácz Benedek kapta meg, aki maga is kerettag volt.

 

Budapest a hazai tájékozódás vezérhajója

A válogatott keret kizárólag budapesti versenyzőkből állt, ide koncentrálódott az EB felkészülés. Egyébként is a BTSz aktíváiból alakult ki az a kemény mag, akiket leginkább motivált a versenyszemlélet átalakításért végzendő munka, szemben az országos szövetség nehezebben mozduló bebetonozott apparátusával. A BTSz ekkor indította meg az edzőképzést sportágunkban, mivel még budapesti klubokban is fehér hollónak számított az edző. A három hónapos tanfolyam megrendezéséhez értékes előadásokkal a MAFC élversenyzői is hozzájárultak. A hallgatók közül 15-en tettek sikeres vizsgát, amivel „társadalmi tájékozódási edző” képesítést nyertek. A frissen képzett edzők összefogására a BTSz Edzőbizottságot hozott létre.

Kimondottan a BTSz kezdeményezése volt, hogy tavasszal 3 fordulós újonc és serdülő bajnokságot rendeztek az utánpótlás nevelés érdekében. Dr. Szaniszló József, a BTSz elnöke tanulmánynak beillő cikkben foglalja össze az EB felkészülés lehetőségeit és kihívásait a sportág további fejlődésének szempontjából. Írása a Sport és Tudomány lapjain jelent meg: A MAGYAR TÁJÉKOZÓDÁSI SPORTÁG – az első Európa-bajnokság előtt címmel:

„Az utóbbi évek lendületes fejlődét jelzi, ahogy a bajnoki versenyek száma 1957-ben rendezett 24-ről öt év alatt elérte a 47-et. Ennek megfelelően nőtt a szakmai és klubversenyek száma is. Eközben a minősített, illetve a rajtengedélyes versenyzők száma megötszöröződött, és 1961-ben közel 5000 főre nőtt, az MTSz 52 ezres taglétszámán belül!” Figyelmeztet, hogy veszélyezteti a fejlődést, ha a szakág nem kap elég erkölcsi és anyagi támogatást, mivel nem lesz képes lépést tartania a most megindult nemzetközi irammal. Ha tehát nem akar lemaradni, ki kell válnia a természetbarát mozgalomból és önálló életet kell kezdenie. Nem titkolja, hogy: „A sportolók többségének és főleg a sportágat újjászületése óta dajkáló, azzal együttöregedő szakvezetők zömének azonban az a véleménye, hogy a tájékozódás sportja elfér a természetbarát mozgalom keretein belül. Már csak azért is, mivel a kezdeti játékos kedvtelésből mégiscsak a természetbarát mozgalom keretein belül vált vitathatatlan sporttá és kivívta a jogot, hogy ott legyen az első tájékozódási Európa bajnokságon. Ez a helyzet perspektívát nyit és feladatot állít a versenyzők nevelése, az utánpótlás biztosítása területén, összhangban a versenyek lebonyolításához alkalmazandó egységes nemzetközi szabályzat kialakításával.” Továbbá kimondja: „Az egyenetlen fejlődés miatt versenyzőink most gyorsaságban nem érik el az északi országok versenyzőinek teljesítményét. Nagyon alapos edzés, igen céltudatos felkészítés szükséges, hogy az EB-n jó helyezést érjenek el!”

 

A sajtó figyelme fokozódik

Az MTSz lapja, a havonta megjelenő TURISTA növekvő érdeklődéssel és megkettőzött terjedelemben foglalkozott a tájékozódási versenyzéssel. A korábban is közölt versenyhíreket beszámolók, értékelések egészítették ki, cikkeket írtak a válogatott keret felkészüléséről, az EB után pedig terjedelmes elemzések jelentek meg a csapat szerepléséről.

A Népsport ütemesen szerepeltette hétvégi sportműsorában a tájékozódási versenyeket a helyszín és az időpont megjelölésével. A hétfői-keddi számban jelentek meg a versenyeredmények TERMÉSZETJÁRÁS fejcím alatt. A jelentősebb események vastagon szedett szalagcímet kaptak, esetenként még a címoldalra is felkerültek. A rendszeresen megjelenő HEGYEN-VÖLGYÖN rovat jelentős részét is tájékozódási tartalmak töltötték ki. Ezáltal a Népsport bővebb lapfelületet biztosított a sportágnak, mint a szövetség lapja a TURISTA. Figyelembe véve a Népsport széleskörű olvasottságát, akár 100-szorosára nőhetett sportágunk ismertsége.

Hívószóvá vált a „tájékozódás” mint fogalom a fiatalok mozgósítására szervezett, a VIT-hez, a Kilián mozgalomhoz, Párt kongresszushoz, stb. kapcsolódó természetjáró eseményekről szóló beszámolókban. Ezzel kívánták az ifjúsági vezetőket motiválni, hogy az alkalmi politikai megmozdulásokat tájékozódási versenylehetőséggel kapcsolják össze.

Gyakran használták a tájékozódás sportja kifejezést, amely a BTSz 1960-tól megjelentetett igényes híradójának címeként vált közismertté. Ugyanitt azt is meg kell említeni, hogy sportágunk későbbi elnevezése, a német Orientierungslauf szóból átvett tájékozódási-futás kifejezés ekkor még nem jelent meg nyomtatásban. Ez csak egy év múlva ’63-ban következet be.

A tájékozódási versenyzés hazánkat érintő nemzetközi eseményeit az MTI is felvette hírei közé, ami a sportág ismertségét még tovább növelte.

 

Új színek és árnyak a versenyeken.

A versenyek és a rajthoz állások számának növekedésével egyre feszítettebb lett a versenybírók munkája, igyekeztek hát a minél egyszerűbb lebonyolítási formát választani. Először a feladatot adó, úgy nevezett I. osztályú állomások tűntek el, aztán megritkultak az időmérők, egyre több lett a pontérintős verseny. Az első osztályú versenyeken, ahol akár zöld pontot is meg lehetett adni, igen időigényes lett a pontbemérés, ezért csökkenni kezdett az ellenőrzőpontok száma. Még így sem volt mindig elegendő pontőr. A szezonnyitó Felszabadulásin emiatt lopták le verseny közben az I. osztályú pálya egyik pontját.

Persze számos újítás is történt. Elkészült egy monumentális eredmény kifüggesztő tábla. A célban megjelent az elektronikus hangosítás és kísérleti jelleggel a rádió összeköttetés az utolsó ponttal. A korszerűség jegyében megjelent a látványos célba érkezést biztosító „befutó szakasz”.

A legtöbbet az I. osztályú mezőny versenyzői változtak. Trendi lett a rövid klottnadrág, az atlétatrikó, a szöges futócipő és a velük járó összekaristolt karok és lábszárak, méretes vízhólyagok. Az anorákot felváltotta az orkánkabát, a hátizsákot a lakkbőrönd. Viszont kiment a divatból a szabályzatban előírt elsősegélycsomag és jelzősíp. Valamint a jó modor, amikor az indítóbíró ezeket kérni merészelte. Egyre éleződött az ellentét a versenyzők, vagyis a „futók” és a még mindig turistaszerelést viselő versenybírók, a „turisták” között. Igaz ők is versenyzők voltak pár éve, de akkor még nem volt válogatott keret, IOF, és főleg Európa-bajnokság nem volt, amire ugyebár a Szövetség köteles biztosítani a felkészülés minden elképzelhető feltételét. Szaporodtak a fegyelemsértési ügyek, így a Versenybírói Tanács kiadott egy selyempapírba csomagolt felhívást: „A versenyzők magatartásának néhány kérdése” címmel, amiben az önként vállalt fegyelem és a jó kollektív szellem kialakítását kérték. A forrongás szellemét már nem lehetett visszagyömöszölni a palackba.

 

Magyarok Norvégiában

Az európa-bajnoki részvétel nemcsak az erre aspirálók, de a szakvezetők elé is addig még ismeretlen kihívásokat állított. A NATO tag Norvégia visszautasította az NDK csapat beutazási kérelmét. Vízum izgalmak miatt már az augusztusi nemzetközi versenyek előtt csapatot kellett hirdetni. A számszerű eredmények mellett fegyelmi ügyek és „magasabb szempontok” is előkerültek. Végül itthon maradt a legeredményesebb férfiversenyző, Schönviszky György, a női csapat meg csonkán, csak 2 fővel utazott ki.

A norvégek előzetesen ugyan megnyugtatták a résztvevőket, hogy a kontinentálishoz hasonló, enyhén hullámzó helyszínt választottak, a sziklás meredek hegyeken egyébként sem szoktak versenyt rendezni. A finoman tagolt és mindenütt kővel borított, számunkra ismeretlen terep sokkolta a magyarokat. Egy versenyzőnk sérülés miatt feladta a versenyt, mind a férfi, mind a női mezőny utolsó helyét egy-egy honfitársunk foglalta el. Az első EB technikai nehézségének megismeréséhez hasonlítjuk össze a mellékelt korabeli és a mai térképen megjelenő pályát.

Itthon a légvonalban számított óránkénti 4 km-es turistatempó plusz a 10 m szintenkénti 1 perces menetidő volt akkoriban a standard „versenyidő”. A futóteljesítmény értékét ehhez viszonyított százalékban fejezték ki. Itthon a férfi győztes általában a versenyidő közel 50%-a alatt tudta lefutni a pályát, nőknél úgy 60%-al lehetett nyerni. Így kalkulálva Skerletz Iván teljesítménye 61%-os volt az EB-n, amivel a győztes után 68 perccel végzett. Csalódása óriási volt.

 

A csapatvezető Székely Miklós főtitkár az MTI-nek adott nyilatkozatában úgy értékelt, hogy „a tájékozódási feladatok megoldása a mieinknek nem okozott nehézséget, gyorsaságban viszont elmaradtak az északi országok versenyzőitől.” Skerletz 27. helyét szép eredménynek minősíti, mivel ez volt a legjobb a baráti országok között. A beszámoló érdekes módon megfeledkezik Almásné győztes + 25 perces eredményéről, ami a női tájékozódás súlyának korabeli hazai megítélését tükrözi. A főtitkár diplomatikus mondatai ellenére minden érdekelt előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az EB pálya szinte megoldhatatlan feladatot jelentett a magyaroknak.

 

Itthon senki sem számított a skandináv versenyzők ilyen hatalmas fölényére, mégsem a kudarcérzet, vagy a bűnbakkeresés, hanem a hazai verseny kultúra előtt megnyíló új távlatok hatották át a sportágat. Új célok fogalmazódtak meg a versenyzők körében és új erők lendültek munkába, egyben halványodni kezdett az a természetbarát mentalitás, ami a versenyzést a turistaság többi szakágával még összefogta.